Szent V.Pius pápa

Szent V. Piusz (Pius), eredeti nevén: Antonio Ghislieri (Bosco Marengo, 1504. január 17. – Róma, 1572. május 1.) a 225. római pápa 1566-tól haláláig.

A domonkos rendből az egyház élére megválasztott V. Piusz tekinthető annak az egyházfőnek, akit a reformpártiak már több évtizede vártak. Személyében kivételesen eltökélt, hitbuzgó és aszketikus pápa foglalhatta el Szent Péter trónusát.

1504-ben látta meg a napvilágot a Milánói Hercegség Bosco nevű városában. Tizennégy évesen önszántából belépett a domonkosok közé. A szerzetesrend kolostorában kiváló neveltetésben részesült, és hamar elsajátította a domonkosok önmegtartóztató és puritán életvitelét. 1528-ban Genovában pappá szentelték. Több domonkos kolostor vezetőjévé is megválasztották, ahol igyekezett megszilárdítani a Szent Domonkos által lefektetett erkölcsi fegyelmet és hitbéli buzgóságot. A domonkosok között hamar az egyik legismertebb szerzetessé vált, és többen példaképként tekintettek rá. Szerette a magányt, gyakran tartott penitenciát, éjszaka hosszú órákat töltött meditációval és imádsággal.

Amikor 1550-ben Rómába utazott, barátságot kötött a későbbi IV. Pál pápával. A terrorral kormányzó IV. Pál 1556-ban Sutri és Nepi püspökévé szentelte Antoniót, és egy évvel később bíborosi rangra emelte az Alessandrino templom címén. Az inkvizíciót igazi elnyomó szervvé fejlesztő pápa kedvenc kardinálisát a római egyház nagyinkvizítorává nevezte ki.

A Pál rémuralma után megválasztott IV. Piusz pápa mindent eltörölt, és mindent utált, ami elődjének kedves volt. Piusz pontifikátusa alatt Michele végig Piemontban maradt, le kellett mondania minden inkvizítori rangjáról. Csak a pápa halálhírére utazott ismét Rómába.

Az örök városba összeülő bíborosi testület világosan látta, hogy az egyház további hanyatlásának megakadályozására olyan pápát kell találniuk, aki a reformokat komolyan veszi, de van olyan diplomáciai érzéke, amely segít neki abban, hogy nem esik túlzásokba a reformok megvalósításakor. Michele nem akart egyházfő lenni, de a konklávé elsöprő többségben támogatta őt a legfőbb egyházi méltóságban. Csak hosszas rábeszélés után fogadta el a pápai címet. A konklávé 1566. január 7-én egyhangúlag megválasztotta Michelét pápának, és tíz nappal később, éppen születésnapján megkoronázták, Michele pedig felvette az V. Piusz uralkodói nevet.

Az új egyházfő első döntéseként lefaragta a kúria kiadásait. Koronázása után nem tartott pompás díszmenetet a városban, hanem hatalmas összegű alamizsnát osztott szét a szegények között. Ennek tükrében nem is csoda, hogy a város gyorsan megkedvelte az új pápát. Piusz a megnövekedett napi teendők ellenére igyekezett megtartani szerzetesi szokásait. A domonkos szerzetesek fehér ruhájában jelent meg minden hivatalos eseményen; tőle számítva lesz minden pápának fehér a ruhája.

Piusz többször is útra kelt, és sorra látogatta Róma ispotályait, ahol a betegek ágyára ülve öntött reményt a szerencsétlenekbe, vagy személyesen készítette fel őket a halálra.

Piusz pontifikátusának központi kérdése volt az egyház bibliai tisztaságának és fegyelmének helyreállítása. Éppen ezért uralkodásának központi elemévé vált a tridenti zsinat rendelkezéseinek gyakorlati átültetése. Minden erejével igyekezett megerősíteni a szertartások rendjét és tisztaságát, különös tekintettel a liturgiára és a szentmisére.

1566-ban kiadta a zsinat által átdolgozott katekizmust, majd 1568-ban a Breviáriumot és végül 1570-ben megszületett a Missale, vagy más néven a Missa Tridentina, azaz Tridenti Mise. Ez a hagyományos latin rítusként is ismert mise kisebb-nagyobb változtatásokkal még ma is érvényben van az 1970-ben megújított liturgia mellett. mint a római rítus rendkívüli formája.

Vitathatatlanul a katolikus dogmák közé vétette fel Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának bizonyságát, amelyet 1571-ben meg is erősített.

Piusz pontifikátusának rendkívül fontos eleme volt az eretnekek tekintett protestánsok elleni küzdelem, és ez leginkább a pápa külpolitikájában látszódott meg. Két fronton is támadást indított a nem katolikusok ellen. Egyrészt több bullában is igyekezett ösztönözni a keresztény uralkodókat a törökök elleni hadjáratra, másrészt pedig a protestáns elemek ellen igyekezett felvenni a harcot.

Piusz már trónra lépésekor komoly erőfeszítéseket tett, hogy a keresztény uralkodókat újra egy Szent Ligában egyesítse az egyre előrébb nyomuló Oszmán Birodalom ellen. Támogatta a déli független itáliai hercegségek erődítéseit is és havonta jelentős összegeket küldött Magyarországra a török elleni küzdelem segítésére. 1567-től elrendelte, hogy a kolostorok jövedelmeinek tizedét el kell különíteni a törökök ellen indítandó hadjáratra. A Szent Ligához elsőként csatlakozott a Velencei Köztársaság, amelynek kereskedelmi érdekeit sértette Ciprus török kézre jutása. Ugyanezen okból csatlakozott a Genovai Köztársaság is, míg Spanyolország itáliai birtokait féltve lépett a szövetségbe. A johanniták is a pápa oldalára álltak, így a jelentős méretű flotta 1571-ben készen állt a harcra. A harcba induló keresztény flotta győzelméért Piusz mindennapos imádságot hirdetett meg. A legenda szerint 1571. október 7-én a győztes lepantói csata napján a pápa bíborosaival tanácskozott a Vatikánban, amikor váratlanul félbeszakította az ülést, az ablakhoz sietett és a következőt mondta: „Hagyjuk most ügyeinket, e pillanatban legfőbb feladatunk, hogy hálát adjunk az Úrnak a győzelemért, amelyet éppen most ajándékozott a keresztény seregeknek.”

Piusz pápa 1572. május 1-jén halt meg több hónapos szenvedés után. Halálos ágyán a krónikák szerint a következőket mondta: „Kérlek Uram növeld fájdalmaim és türelmem!” 1696-ban a domonkosok nagymestere, Antonin Cloche kezdeményezte szentté avatását. A nagymester egyúttal méltó síremléket is készíttetett Piusz számára Pierre le Gros szobrásszal. 1698-ban helyezték el Piusz pápa ereklyéit a Santa Maria Maggiore-bazilika Sixtus-kápolnájában. V. Piuszt 1712. május 24-én emelte a szentek közé XI. Kelemen pápa.