Nagy Szent Gertrúd

Helftai Nagy Gertrúd, egyházi nevén Nagy Szent Gertrúd (Türingia, 1256. január 6. – Helfta kolstor, 1301 v. 1302. november 17.) német bencés apáca, misztikus, a Karib-térség védőszentje.

Ötéves korában a minden bizonnyal árva kislány a frissen alapított helftai kolostorba került, ahol haláláig, négy évtizeden át élt. Éles eszű gyermekként az apátság kitűnő iskolájában tanult, s novícia lett. Huszonhat évesen fogadalmat tett, amikor látomása letérítette a tudományos pályáról az apácaélet felé. Az apácák Szent Benedek regulája szerint éltek, s átvettek néhány ciszterci szokást. Amint az akkoriban a női kolostoroknál általános volt, nyitottak volt a ferencesek és a domonkosok elvei irányában is. Neki is egy ideig egy domonkos szerzetes volt a lelki vezetője.

A liturgia megélése jelentette mégis Gertrúd számára vallásos miszticizmusa kiteljesedését.

A nagy apáca a helftai kolostorban 1281-ben kezdődő látomásait Insinuationes divarae pietatis cím alatt írta le. Egyszerű szavakkal beszéli el a döntő pillanatot, a látomást, amely igazi megtérésre késztette, vagyis arra, hogy élete további részében egészen átadja magát Jézusnak. Maga előtt látta a Krisztust és hallotta szavát: „Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak tenni. Te mindezideig ellenségeimmel együtt a föld porát etted, és a föld töviseiből szívtál magadba néhány csepp mézet. Jöjj hozzám, én isteni erőmmel akarlak megitatni téged.” Az Úr és Gertrúd között azonban egy sűrű tüskebokor állt. Ő félrehajtotta, és meglátta egészen közelről Krisztus szent kezének sebeit, amelyek úgy ragyogtak, mint a drágakövek. És akkor a Fiú kézen fogta őt.

Leírja azt is, hogy Szent János evangélista ünnepén látta a szeretett tanítványt, aki beszélt neki arról, hogy a lelke mennyire elmerült a Krisztuséban az utolsó vacsorán, amikor fejét a keblére hajthatta. Gertrúd a maga természetes egyszerűségében megkérdezte tőle: „Miért nem írtál ezekről a dolgokról?” János pedig azt válaszolta neki: mert először Krisztus Egyház iránti szeretetének kellett kibontakoznia, s mert Jézus Szíve dobbanásának először az elöregedett és kihűlt szeretetű világot kellett fölhevítenie.

Szellemi képességei messze túlszárnyalták az átlagost. Megtérése előtt – saját szavai szerint – eltökélte, hogy „egy férfi mögött sem akar elmaradni képzettség tekintetében”. S valóban, csodálatra méltó, hogy milyen átfogó műveltsége volt ennek az apácának, s ugyanakkor nagyon finom érzéke volt a szép iránt, erős művészi képzelő- és formálóereje volt.

Szentírási szövegeket fordított nővértársainak, és magyarázta e részeket, illetve hosszasan ült a beszélőszoba rácsánál, és hallgatta a tanácsot és a segítséget kérők szavát. Misztikus kegyelmei legfőbb értelmét ebben látta: a vigasztalás forrásának kell lennie mások számára. Egyedül ezért jegyezte föl a kinyilatkoztatásokat is. Írásaiban egyszerűen és magától értetődően beszélt a természetfölötti valóság ilyen tapasztalatairól. Krisztus, az angyalok és a szentek állandó vendégek nála, jönnek-mennek, és úgy beszélgetnek vele, mint a legjobb barátok vagy testvérek.

 

Különleges jelentőségű számára a megtestesülés misztériuma, amely sok jelenésben és kinyilatkoztatásban megvilágosodik előtte: mindig újra látja Jézust, a megtestesült Istent a szenvedésben, a Megváltót megnyitott Szívvel, az Emberfiát, aki ugyanakkor a megdicsőült Úr, az örök Főpap, s aki az ég örök liturgiájában vagy az Egyház misztikus áldozatában mutatkozott meg neki.

Halála után a közelállók megpróbálták megörökíteni lelki kincseit, ezért állították össze a Legatus című gyűjteményt. A következő időkben azonban Gertrúdot szinte teljesen elfelejtették. Csak 1550 után – és a következő két évszázadban, amint Franciaországban a Jézus Szíve-tisztelet egyre inkább elterjedt – fedezték föl és adták ki a műveit. Ezekben a hangsúlyt főképp Jézus emberi Szívének tiszteletére helyezték át, jóllehet Gertrúd lelkisége sokkal tágasabb, s jámborsága a Megtestesülés misztériumának egészére támaszkodik.

Anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna, ünnepét 1738-ban fölvették a római naptárba, november 16-ra. 1739-ben áthelyezték november 15-re, de amikor Nagy Szent Albert ünnepét 1932-ben bevezették, 16-ra került vissza. Mára 17-e bizonyult halála napjának.