Loyolai Szent Ignác

Loyolai Ignác (Loyola, 1491., vsz. május 31. – Róma, 1556. július 31.), baszk származású spanyol katona, majd katolikus pap és teológus, a Jézus Társa-sága (jezsuita rend) alapítója. A lelki élettel kapcsolatos tapasztalatait a Lelkigyakorlatok című könyvében foglalta össze, amely a jezsuita, illetve a szentignáci lelkiség alapja lett.

1609-ben az egyháza boldoggá avatta, majd 1622-ban szentté. XI. Piusz pápa 1922-ben minden lelkigyakorlat védőszentjének nyilvánította.

1521. pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és ekkor Iñigo López de Loyola, a város védelméért harcoló baszk katona megsebesült, egy ágyúgolyó eltalálta a lábát. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában alig számított valamit, de elég indítékul szolgált ahhoz, hogy Iñigo de López „a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával".

A sebesülés véget vetett a becsvágyó nemesember katonáskodásának. Az egyik lába, hiába tettek meg az orvosok mindent, rövidebb maradt a másiknál. Mivel hosszabb ideig kellett ágyban feküdnie, unalmában olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szászországi Ludolftól, és egy Szentek élete című legendárium. A sebesült „először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult", s végül egészen e művek hatása alá került.

Az első hitélmények után azonban még hosszú volt az út, amíg Ignác világosan felismerte, „mit kér tőle az Isten". Amikor félig-meddig már felépült, először egy karthauzi kolostor magányára gondolt. Aztán – még mielőtt tisztába jött volna magával – elzarándokolt Miasszonyunkhoz, Arantzazuba és a Montserrat hegyre. Ez utóbbi közelében fekszik Manresa, ahol először csak rövid ideig akart maradni, de aztán majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ez egyrészt a vigasz ideje volt, másrészt pedig a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, illetőleg a misztikus átalakulásé.

Ignác először is a Szentföldre ment el, Rómán és Velencén át, koldusként. Az volt a szándéka, hogy ott marad, és hirdeti a „hitetleneknek” az Evangéliumot, de ez nem bizonyult keresztülvihetőnek. Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy egy ideig tanulmányokat kell folytatnia, ha segíteni akar a lelkeknek. Ebből következően több mint tíz évet szentelt a tanulásnak, Barcelonában, Alcalában, Salamancában és Párizsban. A gyerekekkel be kellett ülnie az iskolapadba, hogy latinból az elemi ismereteket elsajátítsa; végül a Magister Artium fokozatig jutott el. Közben azonban az embereknek is nagy figyelmet szentelt: egyenként adta nekik a lelkigyakorlatokat, és ezzel segítette őket életük megváltoztatásában.

Ez a világi apostolkodás újszerűségénél fogva felkeltette a hivatalos egyházi körökben a gyanakvást. Igaz vallásosságát és azt a személyes lelki gondozást, amit folytatott, újra meg újra megvizsgálta az inkvizíció. Hosszú kihallgatásoknak vetették alá, s két ízben be is börtönözték. Minden alkalommal fölmentették. Más szóval: az egyházi tekintéllyel szemben Ignác nem tanúsított felforgató magatartást, de megalkuvó sem volt soha.

Már Barcelonában „fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert közösségbe gyűjtsön, akikből aztán Jézus Krisztus harsonái lehettek volna”. De az első kísérletei nem jártak eredménnyel. Csak Párizsban sikerült neki közösséget összekovácsolnia az első társakból. Mind elvégezték Ignácnál a lelkigyakorlatot, és arra a következtetésre jutottak, hogy – amint Laínez megfogalmazta – „teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek”. 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg szövetkezésüket, Párizsban, a mártírok kápolnájában: teljes szegénységben és szüzességben Istennek szolgálnak, segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre; ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában a pápa szolgálatának ajánlják fel magukat, „hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját”.

Elhatározták, hogy véget vetnek Párizsban tanulmányaiknak, s 1537 tavaszán Velencében találkoznak, hogy innen induljanak a Szentföldre. Míg arra vártak, hogy ez az időpont elérkezzék, június 24-én Ignácot és társait pappá szentelték; de első szentmiséjét Ignác Betlehemben szerette volna bemutatni. Megtudták, hogy bár harmincnyolc esztendeje nem volt rá példa, abban az évben nem indult zarándoklat a Szentföldre, mert küszöbön állt a háború a törökökkel. Így a fogadalom második része lépett érvénybe: a pápa rendelkezésére állnak. Róma felé tartva, az utolsó pihenőhelyen Ignác belépett La Storta (ma Róma része) félig-meddig düledező kis templomába, és itt újra látomásban volt része, amely szerint nem Jeruzsálem a cél, hanem Róma. Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és az első szentmiséjét is itt mutatta be 1538 karácsonyán a Santa Maria Maggiore bazilikában, a Jászol oltáránál. Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép „zarándok papok”-nak, vagy „reform papok”-nak nevezett el. A hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket fenntartják, és szerzetesrenddé alakítják át, amelynek Jézus Társasága lesz a neve. 1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új rend alapítását. Az első jezsuiták egyhangúlag Ignácot választották meg első generálisuknak (legfőbb rendi elöljáró). Tízévi munka után az alapító szilárd szervezeti keretet adott a Társaságnak a Konstitúcióval. Mindamellett a rendi szabályok létrehozásában szerepe volt a tapasztalatnak, a társaival való tanácskozásnak, más rendek története tanulmányozásának és az alapos megfontolásnak is.

Miközben Ignác az új szerzetesrend belső megszervezésén és kiépítésén fáradozott, a rendtagok száma meglepő mértékben növekedett. A Jézus Társasága csakhamar elterjedt egész Európában, és a jezsuiták Indiában és a Távol-Keleten is elkezdték az első missziós munkát. Rómában létrejöttek az első jezsuita kollégiumok, amelyek központjaivá váltak a reformációt követő katolikus megújulásnak. Ebben a Római Kollégium járt elöl, amely a Társaságon belül minden teológiai képzés mintájául szolgált, valamint a Római Német Kollégium, a későbbi és mindmáig működő Collegium Germanicum Hungaricum.

Ignác, bár folytonosan betegeskedett, fáradhatatlan volt. Egyszer maga is megállapította: „Harminc esztendő alatt akár esett, akár fújt, semmi nem tartott vissza attól, hogy az Isten szolgálatára tervbe vett munkát órára pontosan el ne kezdjem.”

Amikor Ignác 1556. július 31-én meghalt, titkára feljegyezte, hogy "úgy halt meg, mint bárki más". A Jézus Társaságának ekkor már kb. ezer tagja volt.

Ignácot 1622-ben avatták szentté, s ünnepét (halálának napját, július 31.) a következő évben felvették a római naptárba. Rendszerint zsákruhában vagy miseruhában ábrázolják.