Aranyszájú Szent János

Khrüszosztomosz János vagy egyházi nevén Aranyszájú Szent János (Antiokheia, 344–347 között – Komana (Pontosz), 407. szeptember 14.) prédikátor, teológus, egyházatya, egyháztanító, 398-tól 404-ig I. János néven konstantinápolyi pátriárka. Az ékesszólásáról híres Jánost halála után (néhány forrás szerint még életében) chrysostomosnak, aranyszájúnak nevezték. A keleti katolikus egyházak és az ortodox kereszténység a három szent főpap közé sorolja Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely mellett.

Édesapja magas rangú katonatisztként szolgált a császári hadseregben, rövid-del János születése után meghalt. Édesanyja egyedül nevelte fel fiát. János 18 éves korában megkeresztelkedett, felvette a tonzúrát, az alsópapsághoz csatlakozva olvasó lett. Később János teológiát kezdett tanulni az antiochiai iskolában. Szozomenosz keresztény történetíró szerint Libániosz azt mondta halálos ágyán, hogy János lett volna utódja, „ha a keresztények nem vitték volna el tőlünk”. 375 körül János remete lett és szigorú aszkéta életet kezdett élni. Két éven keresztül szinte alig aludt, napjait állva töltötte és tanulmányozta a Bibliát. Súlyos gyomor- és vesepanaszok miatt vissza kellett térnie Antio-kheiába. 381-ben Melétiosz pátriárka szentelte diakónussá, pappá pedig I. Flávián antiokheiai pátriárka 386-ban. Ékes szavú, nagy hatású prédikációi, a Biblia mélyreható vizsgálata és a mindennapokra vonatkoztatott magyarázata, a szegények ügyének felkarolása rendkívül kedveltté és népszerűvé tette Jánost. Váltig ostorozta a túlzott fényűzést és az anyagi javak harácsolását, és nagy súlyt fektetett a szegények iránti jótékonykodásra. Konstantinápolyban kórházakat alapított a szegények számára.

Antiokheiai szolgálata alatt történt, hogy a felbőszült tömeg összetörte a császár és családtagjainak szobrait. Az antiokheiai pátriárka kénytelen volt elvállalni a közbenjáró szerepét I. Theodosius császárnál. 387-ben nagyböjt idején János 21 prédikációban kérte az embereket, hogy lássák be helytelen viselkedésüket. Sokan megbánták cselekedetüket, és megkeresztelkedtek. 398-ban Eutropius, Arcadius császár minisztere Jánost nevezte ki – akarata ellenére – Konstantinápoly érsekévé. Jánost végtelenül zavarta, hogy a császári udvari protokoll a legmagasabb rangú udvari hivatalnokok fölé helyezte. Elzárkózott a fényűző fogadások elől, és ezzel kivívta a gazdag konstantinápolyi polgárok neheztelését. A papság is elégedetlen volt, mert a városban lézengő szerzeteseknek vissza kellett térniük rendházaikba. Theophilosz alexandriai érsek azért haragudott Jánosra, mert ő is pályázott a konstantinápolyi érseki hivatalra. A támadásra az adott alkalmat, hogy János befogadott négy üldözött szerzetest (az ún. Nagy Testvéreket), akik Órigenész tanait támogatták. Aelia Eudoxia császárné is neheztelt Jánosra, mert elítélte a nők fényűző, kihívó öltözködését. Eudoxia és Theophilosz a 403-ban összehívott ún. Tölgyfa-zsinaton letették Jánost hivatalából Órigenészhez fűződő kapcsolata ürügyén, és száműzetésre ítélték. A felháborodott tömeg felgyújtotta a Hagia Szophiát, ezért Arcadius császár szinte azonnal visszahívta Jánost. De a béke nem tartott sokáig.

Amikor felavatták Eudoxia ezüstszobrát az Augustaion téren a katedrális mellett, János keményen bírálta a császárné tiszteletére rendezett ünnepségeket. Jánost az örmény Kaukázusba száműzték. I. Ince pápa hiába tiltakozott. Küldöttséget indított Konstantinápolyba, de a püspököket Athénben foglyul ejtették és a fellegvárba zárták. Konstantinápolyba el sem jutottak és csak nagy nehézségek árán tudtak visszatérni Itáliába.

János leveleket küldözgetett Konstantinápolyba és emiatt még messzebbre űzték, a mai Abházia területén levő Pityuntosba. Útközben meghalt Komanában és utolsó szavai a hagyomány szerint így hangzottak: „Adjunk hálát Istennek mindenért”.

Halála után 30 évvel diadalmenet vitte vissza földi maradványait Konstanti-nápolyba, a Szent Apostolok templomába. János ereklyéit 1204-ben a keresz-tesek magukkal vitték Rómába. 2004 novemberében II. János Pál pápa visszaadta János földi maradványait I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka kérésére. Az isztambuli Szent György-templomban helyezték el a relikviákat.