Szent Pió áldozópap

 Pietrelcinai Szent Pió áldozópap

Francesco Forgione (Pietrelcina, 1887. május 25. – San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember 23.) stigmatizált olasz római katolikus pap, kapucinus szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez a hívők szerint. II. János Pál pápa 1999-ben boldoggá, majd 2002-ben szentté avatta.

Szülei állatokkal foglalkoztak, pásztorkodással keresték meg a betevőre valót. Édesanyja ragyogó, világos szemű asszony reggeltől késő estig dolgozott. Amíg mezei munkák voltak, a földeken, később otthon a ház körül látta el háziasszonyi, sőt hosszú időn át a családfői teendőket. Édesapja szintén munkásember volt, s azért, hogy Francesco tanulhasson, Amerikába utazott dolgozni. Fiát a várfal mellett meghúzódó, közeli Szent Anna-kápolnában keresztelték meg, ahol később ministrált is. Visszaemlékezve azt mondta, hogy ötéves korára már tudta, hogy életét Istennek fogja szentelni. Sűrűn vezekelt, anyja egyszer rajtakapta, amint a földön alszik egy nagyobb követ használva párnaként. Tízéves koráig állatőrzéssel foglalkozott, ami késleltette tanulmányainak megkezdését.

Gyermekkorában Francesco mennyei látomásokról és elragadtatásokról számolt be. 1897-ben, három év elemi iskola után hívatást érzett a szerzetesi életre, miután egy fiatal kapucinus szerzetessel beszélt, aki a vidékükön gyűjtött adományokat. Amikor kifejezte szándékát szüleinek, elutaztak Morconéba egy közösséghez, amely 21 kilométerre északra volt Pietrelcinától, hogy megtudják, fiuk beléphet-e a rendbe. Az ottani szerzetesek azt mondták, hogy szeretnék a fiút felvenni közösségükbe, de ehhez magasabb tanulmányokra van szükség. Apja az Egyesült Államokba utazott, hogy munkát keressen, amelynek keresetéből kifizetheti fia magánóráit. Ez idő alatt bérmálkozott Francesco, 1899. szeptember 27-én. Elvégezte a magániskolát, és megszerezte a megbeszélt tanulmányi fokozatot.

1903. január 6-án, 15 évesen, belépett a morconei kapucinus szerzetesek noviciátusába, ahol január 22-én felöltötte a habitust, és megkapta a Pio nevet, V. Piusz pápa tiszteletére, aki Pietrelcina védő-szentje volt. Letette az egyszerű szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat. Novícius korában állítólag gyakran érték támadások a Gonosztól, aki egy esetben egy vörös szemű, fekete kutya képében jelent meg egy éjszaka a cellájában. Három évvel később, 1907. január 27-én ünnepélyes fogadalmat tett. Tizenhét évesen hirtelen megbetegedett, rosszul érezte magát, étvágytalanságra, álmatlanságra, kimerültségre, ájulásra és szörnyű fejfájásra panaszkodott. Sűrűn hányt, csak tejet és sajtot tudott enni. Életrajzírói szerint ez idő alatt, a testi megbetegedéseivel egyidejűleg, megmagyarázhatatlan jelenség kezdődött. Történeteik szerint az ember hangokat hallhatott a szobájából éjjelenként – néha sikításokat és ordításokat. Imádság alatt Pio testvér eszméletlen volt, mintha ott se lett volna. Egyik szerzetestársa azt állítja, hogy egyszer látta eksztázisban a föld felett lebegni.

1910. augusztus 10-én Beneventóban Paolo Schinosi érsek pappá szentelte. Négy nappal később első szentmiséjét a pietrelcinai Angyalos Boldogasszony plébániatemplomban mutatta be. A szentelést követő években kezdett erős fájdalmat érezni azokon a helyeken, ahol később a stigmák megjelentek: tenyere közepén, talpán és mellkasa egy pontján. A fájdalom intenzitása bizonyos helyzetekben nőtt, máskor csökkent. Bizonytalan egészségi állapota miatt 1916-ig engedélyezték neki, hogy a habitust viselve a családjával maradhasson. Ezen idő alatt iskolában tanított, és naponta misézett, prédikált.

1916. szeptember 4-én Pio atyát visszarendelték a közösségi életbe. Egy földművelő kapucinus közösségbe került, a Kegyelmek Anyja közösségbe, a Gargano-hegységbe, San Giovanni Rotondo falujában, Foggia megyében. Pio atyával együtt a közösség hét szerzetesből állt. Haláláig San Giovanni Rotondóban maradt, a katonai szolgálatát kivéve.

Amikor kitört az első világháború, négy szerzetest választottak ki katonai szolgálatra. Ekkor Pio atya szemináriumi tanár volt és lelki vezető (spirituális). Amikor még egy szerzetest hívtak be katonai szolgálatra, Pio atya a közösség vezetője lett. 1915. november 16-án besorozták az olasz hadseregbe, és december 6-án Nápolyba vezényelték a 10. egészségügyi századhoz. Gyenge egészsége miatt folytonosan hol leszerelték, hol behívták, egészen 1918. március 16-ig, amikor is alkalmatlannak nyilvánították a katonai szolgálatra, és leszerelték. Összesen 182 napot töltött katonai szolgálatban.

1918. szeptember 20-án imádság közben megjelennek kezén, lábán és oldalán a stigmák. Értelmüket látomás tárja fel Pio számára: Krisztus társa lesz a szenvedésben. A stigmák néhány héttel Pio halála előtt teljesen eltűntek testéről.

Pio atya egészségének romlása 1960-ban kezdődött, de ennek ellenére folytatta lelkészi szolgálatát. 1968. szeptember 21-én, egy nappal a stigmák megjelenésének 50. évfordulója után nagy fáradtságot érzett. A következő napon ünnepi nagymisét kellett volna bemutatnia, de mivel gyengének érezte magát, félt hogy nem tudja befejezni a misét. Megkérte elöljáróját, hogy kismisét mondhasson helyette, ahogy éveken át napi szinten tette. A nagy számú zarándok miatt, akik a misére érkeztek, Pio atya elöljárója úgy döntött, hogy ünnepi nagymise kell legyen. Így Pio atya az engedelmesség szellemében ünnepi nagymisét mutatott be. Mise alatt rendkívül esendő állapotban volt. Hangja halkan szólt, és miután befejezte a misét, annyira elgyengült, hogy az oltárlépcsőn lefelé haladtában majdnem összeesett. Több kapucinus testvérnek kellett tamogatnia. Ez volt Pio atya utolsó szentmiséje. 23-án reggel utoljára gyónt és megújította ferences fogadalmait. A szokásos módon a rózsafüzér a kezében volt, de az Üdvözlégyeket már nem tudta hangosan mondani. Végig két szót ismételgetett: „Gesù, Maria” (Jézus, Mária). Körülbelül hajnali 2 óra 30 perckor azt mondta: „két édesanyát látok” (sokak szerint saját édesanyja és Szűz Mária volt), majd meghalt San Giovanni Rotondó-i cellájában, utolsó leheletével azt suttogva: „Mária!”

Testét szeptember 26-án temették el a Kegyelmek Anyja-templom kriptájában. Gyászmiséjén több mint százezer ember vett részt. Gyakran mondta: „Halálom után többet fogok tenni. Az igazi küldetésem halálom után kezdődik.” Azok, akik végig együtt voltak vele, azt állítják, hogy sebei teljesen eltűntek mindenféle sebhely nélkül. Oldalán csak egy vörös jel maradt „mintha piros ceruzával rajzolták volna”, de ez is eltűnt később.

Pietrelcinai Szent Pio jelenleg a civil védő önkéntesek védőszentjeként ismert, miután ezt egy 160 főből álló csoport kérvényezte az Olasz Püspöki Konferencián. A püspökök továbbították a kérelmet a Vatikánba, amely megadta rá az engedélyt.