Gonzaga Szent Alajos szerzetes

Gonzaga Szent Alajos szerzetes

Gonzaga Szent Alajos (Castiglione delle Stiviere, 1568. március 9. – Róma, 1591. június 21.) itáliai arisztokrata, lombardiai őrgrófi család sarja, aki a világi hatalomról lemondva jezsuita szerzetesnek állt; korai halála után kevesebb mint másfél évtizeddel boldoggá, majd később szentté avatták.

Egy Garda-tó melletti kastélyban jött világra, szüleinek még hét gyermekük született. A családi ambícióknak megfelelően Ferrante Gonzaga nagy terveket dédelgetett magában elsőszülöttjével kapcsolatosan: azt tervezte, hogy fia fogja egyesíteni az őrgrófságot két, férfiutód nélküli nagybátyjának tartományaival. Alajos alig tízévesen a toszkán nagyherceg udvari szolgálatába állt. Már ekkor elhatározta, hogy távol tartja magát ettől a viselkedéstől, és bár kora szerint még gyermek volt, de a szerviták firenzei Angyali Üdvözlet-templomában fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetének e szelleméhez, hogy szabad maradjon Isten számára. 1579-ben a mantovai herceg udvarába ment. Nem sokkal később már Mantuában folytatta tanulmányait és társaival ellentétben az imádságban kereste örömét. Ebben az időben részesült az első szentáldozás kegyelmében, Milánó érseke, Borromei Szent Károly kezéből. 13 évesen II. Miksa német-római császár felesége, Spanyolországi Mária udvartartásába került. Spanyolországban úgy határozott, hogy belép a jezsuita rendbe. 1585. november 2-án Alajos lemondott minden elsőszülötti jogáról, két nap múlva pedig már úton volt Róma felé.

Róma lett élete utolsó állomása: 1590–91 tele ugyanis éhínséget és pestist hozott Itáliára, márpedig e betegséggel szemben az akkori emberek szinte tehetetlenek voltak. Az önkéntes ápolók sorába a Római Kollégium növendékei is beálltak, ám Alajos egy napon, amikor egy, az utcán összeesett pestisest próbált megmenteni, maga is megfertőződött. Fájdalmas betegeskedése csaknem fél év után ért véget, a Római Kollégiumban 1591. június 21-én 23 évesen bekövetkezett halálával. Már 1605-ben boldoggá, 1726. december 31-én pedig szentté avatták; ünnepét 1842-ben vették föl a római kalendáriumba.

Az ifjúság egyik példaképeként szokás ábrázolni. Jelképei: feszület, liliom és karon ülő kis Jézus. Tisztelete Magyarországon leginkább a 18. században virágzott, elsősorban olyan vidékeken, ahol jezsuiták működtek. Pestis ellen gyakran kérték a segítő közbenjárását, de a szembetegségben szenvedők is fohászkodtak hozzá. A „Szent Alajos kenyere” elterjedt barokk szentelmény volt, úgy tartották, hogy főleg láz és gyermekbetegségek ellen használ.